2009-ben beköszöntött az őszi szünet az iskolákban, mint máskor is. Ezidőtájt pedig a fiatalabb sportmászók színe-java Kiskunfélegyháza felé veszi az irányt. Nem föltétlenül csak a magyar élmezőny, hanem innen-onnan más országok klasszis versenyzői is tiszteletüket teszik.
Eljött tehát október 23.-a, ami péntekre esett, és az ország nagy része nemzeti színű zászlóba burkolódzva élvezte a nemzeti ünnep gyönyörű őszi időjárását. Eközben a Darvas Józsefről elkeresztelt általános iskolában szorgos munka folyt. A mászó viadal pályaépítő mesterei alkották a hétvége feladványait, a sok-sok induló ifjú energiájának levezetésére, és a még több néző nagy-nagy szórakozására. Estefelé aztán elkezdtek összeverődni a résztvevők is. Na, nem mondom, hogy egyértelmű lelkesedés csillogott azok szemében, akik nem a helyszínen alvást választották, és pusztán a regisztráció kedvéért utazhattak egy kört. Viszont lett mindenkinek versenypólója, amit vasárnap estig kötelezően viselhetett, majd éveken át büszkén mutogathatja edzéseken, és kevésbé jól ellátott mászóversenyeken.
Végre szombat lett, reggel pedig mindenki a mászócsarnokba özönlött. Hagyományosan az első körben nem kötöttek kötelet a matadorok, hisz a kezdő versenyszámban csak olyan magasra másztak, ahonnét bátran lepottyanhattak az alájuk tolt szivacsokra. Közben viszont minden erőt kiszipolyoztak a karjukból, és minden bőrt lekoptattak az ujjaikról. A feladatok épp megfelelő nehézségűek voltak, néhányan nagyon erősek, mások, főleg a lányok, azért általában kevésbé. Minden működött, lett eredmény, óvás és sérülés viszont nem, és ez jó volt mindenkinek.
Közben meg is ebédeltünk. Aki befizetett a helyi kajára, degeszre tömhette magát, de a büfé is forgalmazott rendesen. Szép lassan beesteledett, de szerencsére nem húzódott rétestésztaként a program. Hisz még hátra volt a gyorsmászás. Ez a látványos játék teljesen tűzbe hozta a lankadni kezdő nézősereget. Izgalmas csatákat láthattunk, nagyjából hihető végkifejlettel. (Ha 0,01 sec időkülönbség dönti el az aranyérem sorsát, azért, lássuk be, a kőkorszaki magyaros kézi időmérés nem épp a legmeggyőzőbb! De ehhez hozzászokott itt mindenki.) A végén még, a remekül improvizáló büfés csapat jóvoltából szülinapi torta is került az éppen ünneplő illetékesek számára. Köszönet érte! Este aztán a fáradtabbak nyugovóra tértek, a kevésbé fáradt kísérők közül néhányan igyekeztek őket megakadályozni a pihenésben, az útépítők meg fél éjszaka dolgoztak.
Vasárnap is felvirradt, ami nem meglepő. Hipp-hopp, mindenki fölszerelkezett, bemelegített, a gyerekek nekiugrottak a falnak, hogy immár jó magasra másszanak rajta. Ehhez aztán kellettek olyan segítők, akik a kötelet tartják, mások az utakat figyelték, megint mások a számítógépbe írták az elért eredményeket. Minden hibátlanul működött, a résztvevők és a nézők örültek. Persze néhányan sírtak is, de ez mindig így van, hisz a dobogó tetején kevés a hely, és van, akinek nem jut az aranyérmekből. Aztán ennek a műsorszámnak is vége lett, Fábián József tanár úr és munkatársai kihirdették az eredményeket. Az érmek és oklevelek mellett rengeteg ajándék is gazdára lelt. Nem beszélve az összetett győzteseknek járó márvány obeliszkről! Egy szó, mint száz: nagyon jó kis verseny volt. Köszönjük szépen!